12. fejezet

- Elfogom mondani. - nyeltem. - Egyszer biztos. - folytattam.
- Mikor? - pillantott rám.
- Amint tudom, hogy megbízhatok benned. - feleltem.
A fiú elvigyorodott, én pedig elvesztem mosolyában. Nagyon kedveltem Jungkookot, és nem csak azért mert rettentően jól nézett ki, hanem mert volt benne valami, amihez hasonlóval még sosem találkoztam. Rejtésen volt, mégis nyitott volt felém. Aranyos volt, mégis félelmetes.
- Itt vagyunk. - állt meg a házunk előtt.
- Köszi hogy hazahoztál.
- Holnap jövök érted. - jelentette be.
- Gyere. - mosolyogtam.
Elköszöntünk, majd elindultam a ház felé. Útközben a mai napon gondolkoztam. Találkoztam Yeinnel, Jungkook volt barátnőjével, aki anélkül segített nekem, hogy tudta volna ki vagyok. És ez az almás ügy is. Beszélnem kéne Jonginnal. Gondoltam, s célpontot változtattam. A fiú háza előtt álltam egy ideje, azon törve agyam, hogy biztos jó döntés ez. Hiszen ezzel könnyen bajba sodorhattam Jongint is, ami eszem ágában sem állt. Végül döntöttem, és bekopogtattam az ajtón.
- Szerbusz Mijoo. - nyitott ajtót nekem egy magas férfi.
Ő Jongin apja volt. Nagyon hasonlított a fiúra, vagy inkább Jongin hasonlított rá.
- Segíthetek? - vonta fel szemöldökeit.
- Öhm.. Jongin itthon van? - kérdeztem.
- Edzésen van, de bármikor megérkezhet. - válaszolt.
- Ó, akkor nem is zavarok tovább. - hajoltam meg, majd elindultam haza.
- Addig bejöhetnél beszélgetni. - állított meg. - Úgyis régen találkoztunk már. - mosolygott.
- De csak ha nem okoz problémát.
- Ugyan már, gyere nyugodtan. - vezetett be a házba.
Belépkedtünk otthonos nappalijukba, mely tele volt családi fotókkal. Irigykedve bámultam a drága bútorokat, hiszen a mi házunk közel sem volt ennyire szép.
- Ülj le, hozok egy kis teát. - utasított.
Illedelmesen leültem, majd a táskám pántját kezdtem el szorongatni. Egy ideig csak magam elé bámultam, majd újra a családi képeket kezdtem el szemlélni. Jó volt látni így őket, ugyanakkor féltékeny is voltam rájuk, hiszen nekem és a családomnak egy ilyen képe sem volt. A vidám képek nézegetése közben rögtön megakadt a szemem az egyiknél, amelyen megpillantottam egy ismerősebb arcot.  Apa? Pattantam fel a kanapéról, és a fotóhoz siettem. Visszatartott lélegzettel emeltem magamhoz a keretet, s saját családomat láttam magam előtt. Helyesebben Jongin családját, és az enyémet. Donghyun még csupán csecsemő volt, s anya tartotta karjaiban. Lassan éreztem, ahogy szemeim könnybe lábadnak, lábaim remegni kezdenek.
- Minden rendben? - tért be a szobába Jongin apja, két bögrével a kezében.
- Persze! - töröltem le könnyeimet, majd visszatettem a képet a helyére.
- Nem ártana egy kis vidámság, nem gondolod? - nyújtotta a oda a poharat.
- Maga és Jongin anyukája jól ismerték az édesanyámat, igaz? - tettem fel a kérdést.
- Ohh.. - lepődött meg. - Igen, elég jól ismertük. - mosolygott, majd beleszürcsölt az italába.
- Tudna nekem mesélni róla?
Egy pillanatra megdermedt, majd vett egy nagy levegőt, s a szemeimbe nézett.
- Mi az, amit tudni szeretnél?
- Bármi kis apróságnak örülnék. - mosolyogtam.
Nem vágytam az egész élettörténetére, csak tudni akartam pár dolgot, hogy ne csak a rosszra emlékezzek.
- Édesanyád imádta a pillangókat. - vigyorgott.
- Tényleg? - pislogtam. - Sosem mondta apa. - hajtottam le a fejem.
- Elég rossz állapotba került miután anyukád beteg lett. Nem csodálom hogy nem szeret beszélni róla, és szerintem jobb is ha nem erőlteted.
Beszélgetésünket ajtónyitódás zavarta meg, majd Jongin lépkedett be fáradtan. Engem megpillantva szemei elkerekedtek, s egy másodperce mozdulatlanná vált.
- Szia Jongin! - köszöntöttem.
- A-ü-a. - makogott. - Te mit keresel itt? - meredt rám.
- Beszélni szeretettem volna veled valamiről. Talán zavarlak? - keseredtem el reakcióján.
- Nem dehogy, csak nem sűrűn jársz hozzánk. - indokolta meg zavarodottságát.
- Akkor én magatokra is hagylak titeket. - távozott a szobából Jongin apja, miközben fülig érő szájjal nézett a fiúra.
 - Jobb lesz a felmegyünk a szobámba. - ragadta meg kezemet.
 El sem engedett addig, ameddig fel nem értünk, majd becsukta utánunk szobája ajtaját.
- Voáh! - ámultam el szobája látványán.
Kétszer nagyobb volt mint az enyém, és rendkívüli rend uralkodott. Furcsának számított az ő korában lévő fiúknak, hogy ekkora tisztaság legyen a szobájukban.
- El is felejtetted milyen menő a szobám, nem igaz? - nevetett.
- Az enyém még mindig jobb. - gúnyolódtam.
- Na persze. - tette keresztbe karjait. -  Miről akartál beszélni?
- Még magam sem tudom. - álltam tétlenül.
- Hát pedig muszáj lesz valamit kitalálnod.
- Tudom. - helyeseltem, s leültem az ágyára.
- Mijoo.. - térdelt le előttem, majd két kezét mellém helyezte. - Nekem bármit elmondhatsz, segítek.
Elpirulva néztem a fiút, majd a táskámért nyúltam. Most vagy soha. Kivettem a levelet amit pár nappal ezelőtt kaptam, illetve az almát, amire rá volt vésve egy "x" betű. Jongin értetlenkedve pillantott rám, magyarázatot várva. Vettem egy nagy levegőt, s elmeséltem a héten történteket.
- És erről mikor akartál nekem beszélni? Mikor elrabolnak és soha többet nem látlak?
- Nem akartalak bajba sodorni. - kerültem el tekintetét.
- Érted még a halált is bevállalnám. - jelentette ki határozottan. - Mármint.. öhm.. izé. - vörösödött el arca.
Hatalmas mosoly szélesedett ki arcomon aranyosságán, s magamhoz öleltem a fiút.
- Megfoglak védeni, ígérem. - fonta át karjait derekamon.
- Köszönöm Jongin. - szorítottam magamhoz.

11. fejezet

- Mit veszel fel Szombatra? - kérdezett a mellettem ülő fiú.
- Még nem tudom. - válaszoltam, miközben az egyik egyenleten gondolkoztam.
Jungkookkal körülbelül tíz perce tanulhattunk, de az ő figyelme máris ellankadt, s képtelen volt rám odafigyelni.
Épp egy képletet magyaráztam, amikor hirtelen belevágott szavamba, én pedig megfagytam.
- Olyan gyönyörű vagy Mijoo. - bámult rám.
Ennek meg mi baja?
- Ittál valamit? - pislogtam.
- Dehogy. - nevetett fel.
- Egyébként érdekes hogy ezt mondod. - vettem fel egy komoly arckifejezést.
- Miért?
- Hiszen tudtommal van barátnőd. - térítettem észhez.
Habár nem voltam benne biztos, hogy Jungkook illetve Yein együtt voltak, úgy véltem itt az ideje utána járni.
- Ki mondta ezt? Jimin? - faggatott.
- Nem, csak célzott rá.  - feleltem.
- Háhh. Az egy faszarcú ne foglalkozz vele.
- Akkor nem jártok Yeinnel? - lepődtem meg, mert szinte biztos voltam a dologban.
- Yeinnel? Nem, már nem.
- Már nem? Úgy érted régen jártatok?
- Olyasmi. - tette keresztbe karjait.
- Tudtam! - örültem meg magamnak.
Kookie felnevetett, majd mélyen a szemeimbe nézett. Miért stíröl engem így mindig?
- És miért lett vége? - ostromoltam kérdéseimmel még mindig.
A fiú közelebb húzódott hozzám, s mint aki a lelkembe tekint, úgy tartotta a szemkontaktust. Hihetetlen volt, mások zavarba jöttek volna, - mint ahogy én is - de ő nem. Szokásomhoz híven arcom egyre csak egy piros almára kezdett hasonlítani, s próbáltam eltávolodni tőle.
- Na és veled mi a helyzet?
- Velem? - mutattam magamra. - Mi lenne?
- Ki vagy te?
- Mijoo. - feleltem.
- Nem mondod? - vigyorgott. - És miért nézel ki mindig úgy mintha sosem aludnál? - célzott a karikákra a szemem alatt.
- Mert sokáig tanulok. - blöfföltem.
Ez már jó ideje nem volt rám igaz. Mindig betudtam osztani az időmet úgy, hogy ne legyek fáradt másnap. Ritkán jártam el otthonról, így rengeteg időm maradt otthon. És ezen a héten alig tanultam valamit, sőt, a tanulás volt a legkisebb bajom.
- Pont nekem akarod ezt beadni?
- Hát gondolom nem a falhoz beszélek. - poénkodtam, miközben legbelül kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam.
- Milyen kár hogy nekem nem tudsz hazudni. - mosolygott gúnyosan. - Na gyere, hazaviszlek. - állt fel, s elővette kocsikulcsát.
Egy ideig csak bámultam magam elé Jungkook szavai miatt. Aztán beletörődtem. Kookie tényleg más volt mint a többiek. Pár napja ismert, mégis úgy tett, mintha évek óta ismertük volna egymást. De miért viselkedik így? Tetszek neki? Vagy csak annyira esetlennek tűnök hogy megszánt, és ezért foglalkozik velem csupán?
- Jössz? - türelmetlenkedett.
- De még nem végeztünk a tananyaggal.
- Szard már le. - intette le.
- És ha megbuksz?
- Dehogy bukok meg. Ha eddig kihúztam valahogy most is kifogom.
- De.. - folytattam volna, de a fiú megszakított.
Gyors lépésben közelebb ment az asztalhoz, s elvette telefonomat onnan, majd elsprintelt az ajtóhoz vele.
- HÉ! - kiáltottam utána.
- Ha nem akarod hogy nálam maradjon, azt hiszem sietned kéne. - nevetett gonoszan, miközben a telefonomat dobálta kezében.
- Add vissza! - utasítottam.
- Gyere és vedd el. - futott el.
Olyan gyorsan ahogy csak tudtam összepakoltam a többi holmimat, majd a fiú után kezdtem el rohanni. Meg sem álltam a parkolóig, ahol levegőért kapkodva álltam meg Jungkook kocsija mellett.
- Elég lassan futsz. - dőlt neki az autónak megpihenve.
Oltására nem szóltam semmit, pusztán kikaptam kezéből telefonom, majd beültem az autóba.
- De morci valaki. - ült be mellém.
- Csak vezess. - billentem neki az ablaknak.
- Igenis hercegnőm. - vigyorgott, s beindította a motort.
Összeráncoltam homlokom az új becenevemre, habár kicsit sem bántam. Végre igazán közel kerültem valakihez, aki nem a saját nememhez tartozott. Na jó, ott volt Jongin is. De rá inkább tekintettem egy közeli barátként, hiszen együtt nőttünk fel. Furcsának tűnne, ha ő hívott volna így.
- Akkor elmondod mi bánt? - pillantott rám egy pillanatra.
- Miért akarod ennyire tudni?
- Talán mert segíteni akarok? - kérdezett vissza.
- Jobb ha nem tudod, hidd el.
- Miért is?
- Mert ezzel téged is bajba sodornálak. - sóhajtottam.
- Nem félek semmitől és senkitől, szóval ki vele.
Mondata után elgondolkoztam. Miért ne mondhatnám el neki? Úgy tűnt tényleg segíteni akart nekem, és valóban érdekelte a nyűgöm. És a segítségével lehet hogy előrébb juthattam volna. Eldöntöttem. Elmondom neki.

10. fejezet

- NE EDD MEG! - kiáltottam barátnőmre, és kikaptam kezéből az almát.
Hirtelen mindenki lélegzete megfagyott, s tekintete rám szegeződött. Elpirult arccal szorongattam az almát, miközben próbáltam visszatartani könnyeimet. Fogalmam sem volt miért kapott el ennyire a hév, de nagyon hülyén festhettem.
- Öhm.. - nyelt egyet barátnőm. - Ennyire szereted az almát? - kérdezett.
- Mennem kell. - pakoltam össze a cuccaimat, majd elrohantam.
Meg sem álltam a női mosdóig, s bezártam magam az egyik fülkébe. Összekuporodtam az ülésen, így kezdtem el magam elé bámulni. Mi a fasz volt ez? Újra és újra lejátszottam magam előtt az ebédlőben történteket, és azon gondolkoztam, hogy még is hogy lehetséges mindez. Tisztában voltam vele, hogy a zaklatóm áll mindezek mögött, de mégis hogyan csinálta? Honnan tudta melyik tál lesz az enyém? Kirázott a hideg a történtektől, és egyre nagyobb félelem uralkodott el rajtam. Arcomat a tenyeremre terítettem, így kezdtem el szemeimet áztatni. Gyenge, és nevetséges voltam, erőtlen akár a harmat.
- Jól vagy? - hallottam egy idegen leányzó hangját.
Hirtelen megrezzentem, és felkaptam a fejem.
- Akarod hogy ide hívjak valakit? - kérdezett újra.
- Ne! - utasítottam el, mert nem akartam hogy bárki így lásson.
- Oh.. oké. Akkor legalább gyere ki. - mondta, miközben közelebb lépett az ajtóhoz.
- Miért mennék ki?
- Hogy segíthessek.
- Nincs szükségem egy idegen segítségére. - emeltem fel a hangom.
- Inkább sírsz egyedül a WC-ben?
Elhallgattam. Nem tudtam mit válaszolni erre. Rettentően szégyelltem önmagam, és azt is, ami lett belőlem. Hogy hagyhattam el magam ennyire?
- Na? Kijössz akkor?
Vettem egy nagy levegőt, s válaszolni készültem.
- Igen. - feleltem.
Kinyitottam az ajtót, s egy velem egy magas, barna hajú leánnyal találtam szembe magam. Aggódva kémlelt engem, majd a táskájában kezdett el turkálni.
- Tessék. - nyújtott oda pár zsebkendőt.
- Köszönöm. - fogadtam el és illedelmesen meghajoltam.
Miután letörölgettem arcomról könnyeimet, a még mindig engem kémlelő lányra tekintettem.
- Kimenjünk egy kicsit levegőzni? - lépett közelebb.
- Az jó lenne. - mosolyogtam el.
Kilépkedtünk a mosdóból, s az üres folyosón kezdtünk el sétálni. Szerencsémre már becsöngettek, így senki sem látta hogy mennyire magamon kívül voltam.  Meg sem álltunk az udvarig, ahol egy pillanatra megálltam. Az enyhén hideg szél belekapott a hajamba, én pedig mélyen belélegeztem a friss levegőt.
- Jobb már? - mosolygott rám a lány.
- Sokkal. - válaszoltam.
- Gyere, üljünk le. - helyezte le magát egy padra.
Leültem mellé, majd a földet kezdtem el bámulni. Gőzöm sem volt róla mit kellett volna mondanom, vagy hogy hogyan. Kellemetlen csönd uralkodott el, miközben arra vártunk hogy valamelyikünk megszólaljon.
- Szóval miért sírtál? - fordult felém.
- Nem fontos.
- Ha nem lenne fontos, nem sírtál volna.
- Tudom, de ez valami olyasmi amiről nem beszélhetek senkinek.
- Ismerős. - tekintett fel az égre, s hirtelen félelem tűnt fel arcán.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Csak annyira amennyire te. - nevetett.
Magamra erőltettem egy mosolyt, majd visszagondoltam az ebédlőben történtekre. Vajon mérgezett volt az alma, amire rávéstek egy X betűt? És ha az volt, akkor Soojung élete rajtam múlott? Honnan tudhatnám meg az igazságot?
- Jongin! - pattantam fel a padról. 
- Tessék? - pislogott mellettem a lány.
- Öhm.. ne haragudj, kicsit elkalandoztak a gondolataim. - ültem vissza mellé.
- Semmi baj, örülök hogy lett egy kis életkedved. - vigyorgott.
 Jongin. Ő tudna nekem segíteni, hiszen rendőrnek tanul, s az iskolájában biztos megtudná vizsgálni a gyümölcsöt.
- Köszönöm hogy segítettél, nélküled még mindig a mosdóban sírnék. - hálálkodtam.
 - Nagyon szívesen, kedves.. - halkult el, hiszen nem tudta nevem.
- Mijoo. - árultam el.
- Kedves Mijoo. - fejezte be mondatát.
Felnevettünk, majd a csengőre lettünk figyelmesek.
- Jesszusom, ellógtunk egy teljes órát. - aggódott.
- Sajnálom, ez is miattam van. - okoltam magamat.
- Dehogy, amúgy sem volt kedvem bemenni. - intette le.
- Te meg hol a szarban voltál megint?! - kiáltott valaki a távolból.
- Ez meg ki? - fordultunk oda mindketten.
- Ez Soojung. - nyeltem egy nagyot, mert tudtam mi következik.
- Azt hiszed csak úgy elrohanhatsz aztán pedig ellóghatsz egy óráról? - pattogott körülöttem, kicsiny méretével.
- Jól van, bocsánat. - sajnálkoztam.
- Miattam lógott el, rosszul lettem és tőle kértem segítséget. - védett meg az ismeretlen lány, majd rám kacsintott.
- Áhh igen, így történt. - vetettem rá egy hálával teli tekintetet.
 - Hát ez jellemző rád. - tette keresztbe karjait. - Mindig másoknak segítesz, és közben saját magadat sodrod bajba.
Soojung szavai után mindannyian elhallgattunk. Én azért, mert tudtam hogy igaza volt, a leányzó valószínűleg pedig meg sem mert szólalni.
- Azt hiszem jobb lesz ha megyek. - közölte a lány. - Örülök hogy találkoztunk Mijoo. - hajolt meg, majd ott hagyott bennünket.
- Én is örülök. - szóltam utána, majd Soojungra néztem. - Mi az? - kérdeztem mikor a meglepettségtől sugárzó arcát vette fel.
- Tudod ki volt ez?
- Egy kedves lány. - mosolyogtam.
- Az oké, de a nevét tudod?
- Hát.. nem igazán. Mert te igen?
- Jung Yein. - felelte.
- Micsoda? Jungkook barátnője? - ámultam.
- Az nem biztos hogy a barátnője. - térített észhez. - Hogy akarod hogy Jungkook a tiéd legyen, ha összebarátkozol a lehetséges barátnőjével?
- Ki mondta hogy azt akarom hogy az enyém legyen? - pirultam el.
- Ha nem akarnád őt, akkor most nem lenne ennyire vörös az arcod. - nevetett.
- Ez nem igaz. - takartam el arcom a kabátommal.
- Ha te mondod.. - indult el az iskola felé. - De én azért vigyáznék a helyedben azzal a fiúval. - nézett vissza rám.

 

9. fejezet

Másnap az iskolában egyedül ültem órák előtt. Éjszaka alig tudtam aludni valamit, ezért inkább bebuszoztam hamarabb. Gondoltam szunditok még valamennyit, ameddig el nem kezdődnek az órák, de képtelen voltam. Nem tudtam kiverni a fejemből az a szörnyűséget, amit Donghyun elmesélt anyáról. Magyarázatot akartam a történtekre, de nagyon gyorsan.
Kivánszorogtam a teremből, s az udvarra vettem irányomat. Friss levegőre és a madarak csicsergésére volt szükségem, hogy kicsit eltudjak lazulni.
 - Jó reggelt Mijoo! - köszöntött valaki a hátam mögül.
- Jó reggelt Park tanár úr! - üdvözöltem én is.
- Ilyen korán itt? - lépett közelebb hozzám.
Jobb karjában füzeteket tartott, bal karjában pedig egy csésze kávét. A kávé illata nagyon jól esett akkor, szinte kitudtam volna kapni a kezéből, és megtudtam volna inni egy húzásra. Csupán a józan eszem állított meg, s próbáltam a legkevésbé fáradtnak tűnni.
- Igen, át kellett vennem a matekot, szóval bejöttem hamarabb. - hazudtam, hiszen semmit sem tanultam.
- Reméltem hogy te legalább foglalkozol vele, nem úgy mint a többiek. - célzott az osztálytársaimra. - Egyébként eldöntötted már melyik egyetemre fogsz menni? - kérdezett.
Hogy mi? Egyetem? Végig sem futott az agyamon hogy egyetemre kellett volna mennem. Csak túl akartam élni a középiskola borzalmait, majd elkezdi valahogy az életet.
- Csak azt ne mondd, hogy nem gondolkoztál még ezen. - nevetett a tanár.
- Pedig nem. - szomorítottam el.
- Egy ilyen tudást nem pazarolnék el. - tette kezét vállamra. - Órán találkozunk. - intett, s magamra hagyott.
Néztem, ahogy a tanár egyre távolabb kerül a folyóson, miközben rájöttem, mennyire igaza volt. Lassan befejeztem a középiskolát, és szinte semmi életcélom nem volt. Nem voltak hobbijaim, nem volt különösebben semmim, ami ilyen téren érdekelt volna. Anya halála után csak voltam valahogy, gyámoltalanul.

- Hogy érted hogy nem csináltad meg? - ámult rajtam  Soojung.
- Úgy, hogy nincs kész. - mutattam már sokadjára az üresen hagyott matek házimat.
- De akkor mi rákból fogom kimásolni? - húzta fel szemöldökét.
- Miért nem csináltad meg magadtól? - érdeklődtem.
- Mert még levegőben bukfencezni miközben müzlit zabálok is jobban tudok, mint egyenletet megoldani.
- Nyugi, csak kapunk egy karót és kész. - vontam vállat, mert ennél sokkal nagyobb problémáim is voltak, mint egy rossz jegy.
- Jól érzed magad? - tette tenyerét homlokomra. - Egyébként neked egy karó, én meg pótvizsgázok augusztusban.
- Igen jól vagyok, és ne parázz már. - löktem el kezét.
- Jól van, oké. - duzzogott.
- Naaa - öleltem meg. - Együtt kapunk egyest, nem? - mosolyogtam.
- De később ki kell javítanod nekem! - adott parancsot.
- Pff. - nevettem.
Az órán mindketten megkaptuk az elégtelent. Mindenki nagyon meglepődött, hogy pont én, Lee Mijoo az osztály legjobb tanulója kapott egyest. De nem igazán érdekelt, ezen az egy jegyen nem múlott semmi, és amúgy sem voltam olyan állapotban. Délben ebédelni siettük Soojunggal, s mikor végre mindketten találtunk helyet ahol leülhetnék étkezni, nem haboztunk vele, habár nekem nem volt akkora nagy étvágyam. Egész nap zombi voltam, de a barátnőmnek aligha tűnt fel - vagy feltűnt, de nem akart faggatózni - aminek örültem is, hiszen így nem kaptunk újra össze.
- Sziasztok. - ült le hozzánk két fiatalember, jobban mondva, Jimin és Taehyung.
- Sziasztok. - köszöntem.
- Ti meg mit akartok? - förmedt rájuk Soojung.
- Neked is szia. - szólt oda Jimin.
- Tudod te mennyi időbe tartott helyet találnunk? - kérdezett barátnőm.
- Félperc? - kérdezett vissza Taehyung.
- Három egész perc. - pontosított Soojung.
- Omájgád. - színleltek meglepettséget.
- Jungkook jött ma iskolába? - szakítottam őket félbe.
- Ja, méghozzá úgy mosolygott reggel mint valami idióta. - mesélte Taehyung.
- Miért nem jött kajálni? - kérdezett Soojung teli szájjal.
- Először is fúj, másodszor pedig biztos Yeinnel van.
Yeinnel? Megint?
- Mi  az hogy fúj? Valami bajod van a táplálkozásommal? - beszélt újra megtelt szájjal.
- Nincs ha normálisan teszik. - kacagott.
Végül mindannyian felnevettünk, s folytattuk az étkezést. Nagyon érdekelt ki is volt Yein, és hogy milyen kapcsolatban állt vele Jungkook, de túl késő lett volna megkérdeznem, ezért inkább ráhagytam. Ahogy kezdett elfogyni előttem az étel, egy furcsaságot vettem észre. A tányérom aljára rá volt írva valami. Arrébb löktem az előttem megmaradt ennivalót, hogy eltudjam olvasni.
"Vigyázz az x-re."
 Összeráncoltam a homlokom, és körülnéztem magam körül, de semmi szokatlanra vagy x-re nem lettem figyelmes.
- Mióta kapunk zöld almát az ebédhez? - emelte magához a gyümölcsöt Soojung.
- Normális kaját sem kapunk nemhogy zöld almát. - nevetett Jimin.
Legjobb barátnőm vállat vont, s beleharapni készült az almába. Ahogy megforgatta kezében, lesokkoltam. Ott volt az x, Soojung almáján.

8. fejezet

- Mi van az apáddal? - kérdezősködött Jungkook.
- Utálja a fiúkat. - hadartam el, miközben fel s alá mászkáltam a szobámban azon tűnődve, hogyan tudnám kijuttatni a fiút anélkül, hogy apám észrevette volna.
- Hogy érted hogy utálja fiúkat? - nevetett.
- Ez nem vicces. - komolyodtam el.
- Nyugi már. Megyek és beszélek vele. - indult el.
- Megbolondultál? - suttogtam, s megragadtam a csuklóját.
- Te egész este fogdosni fogsz?
- Óhh.. - engedtem el.
- Nem mondtam hogy hagyd abba. - húzta fel egyik szemöldökét.
 - Erre most nincs időnk. - ütöttem enyhén vállba.
Végignéztem a szobámon ahol tartózkodtunk, de semmi sem jutott eszembe Jungkook kijuttatásával kapcsolatban. Eszembe jutott, hogy talán kiugorhatna az ablakomon is,de mivel az emeleten volt a szobám, és nem akartam hogy kitörje a lábát, ezt is elvetettem.
- Nem lenne egyszerűbb lemennünk, és beszélnünk vele? - zavarta meg gondolkozásomat Jungkook.
- Szerinted mit fog gondolni amikor kimegyünk a szobámból kettesben? 
- Hogy két tinédzser nyugodt körülmények között beszélgetett egymással? - mosolygott.
- Jah, pont ezt fogja. - válaszoltam ironikusan.
- Egyébként mi baja lenne velem? - kérdezett.
- Nem igazán szereti ha fiú látogatóim vannak. Habár nem nagyon szoktak fiúk látogatni. - szégyenkeztem el.
- Nem csodálkozom a szobád láttán. Néha igazán rendet rakhatnál. - vigyorgott.
- Megüsselek? - emeltem fel a kezem.
- Inkább találd ki hogyan menjek haza.
- Majd én lemegyek és elvonom a figyelmét. Várj pár percet, majd indulj el, oké? - adtam parancsot.
 - Jó jó, csak menj már. - lökött enyhén meg, hogy végre elinduljak.
Összeráncoltam szemöldököm, mire ő elmosolyodott, és visszaült az ágyamra. Egy utolsó pillantást vetettem a fiúra, majd kiléptem a szobámból. Lelépkedtem a nappaliba ahol apa a számlákat nézegette.
- Szia apa. - köszöntem.
- Szerbusz. - motyogott. - Nem tudod ki autója áll a házunk előtt? 
Baszki! Teljesen kiment a fejemből hogy kint áll Junkook autója.
- Fogalmam sincs. - blöfföltem.
- Mindegy is. Milyen napod volt? - váltott témát, megkönnyebbülésemre.
- Elviselhető. - húztam a szám.
- Vigyáztál az öcsédre?
- Apa, Donghyun már nem csecsemő,  tud vigyázni magára.
- Szóval nem vigyáztál rá. - támadott le. - Egy dolgot kértem de még azt sem tudtad elvégezni.
- Apa félreérted.. - mentegetőztem.
- Elég volt Mijoo, nem akarok vitatkozni.
- Akkor miért viselkedsz így velünk? - fakadtam ki.
- Mégis hogyan?! - dobta el a számlákat a kezéből.
- Áhh.. mindegy, ebből úgyis csak én jövök ki rosszul. - intettem és otthagytam őt.
- Lee Mijoo! - kiáltott utánam.
Csak remélni tudtam, hogy Jungkook sikeresen kiosont amíg apámmal vitatkoztam. Kitártam a szobám ajtaját, de a fiút sehol sem leltem. Fellélegezve dobtam le magam az ágyamra, s mély gondolkozásba vetettem magamat. Örültem, hogy akkor eljött hozzánk Jungkook, viszont féltem hogy hallotta az apámmal lefojtatott "beszélgetésünket". Ekkor megrezzent a telefonom zsebemben, és elkapott a félelem. Mi van ha megint a zaklatóm az? Vettem egy nagy levegőt, majd elővettem a mobilomat, és elolvastam az üzenetem.
 - Elküldöd a matek házit? - Soojung.
 Magam elé néztem, s próbáltam rájönni miféle leckéről hadovált Soojung, de nem emlékeztem semmire az iskolából. Amin nem is igazán csodálkoztam, hiszen ezen a héten semmiféle iskolai tananyag nem ragadt meg a fejemben. Leültem az íróasztalomhoz, magam elé dobtam a matekfüzetemet, s az egyenletet kezdtem el bámulni. Csakhogy gondolataim mindig elkalandoztak, és képtelen voltam hosszútávon odafigyelni. Édesanyámon járt az eszem, utána akartam járni, hogy miért is mondta Jongin anyja hogy öngyilkos lett. Arról a dologról nem is beszélve, hogy valaki folyamatosan figyelt, és üzeneteket küldött nekem. Hosszas gondolkozás után eldöntöttem, hogy beszélek Donghyunnal a dologról.

Enyhén kopogtattam be öcsém ajtaján, hiszen nem akartam hogy apám meghalljon. 
- Gyere! - kiáltott bentről Donghyun.
- Szia öcsi. - nyitottam be.
- Cső. - köszönt vissza, miközben a telefonját nyomkodta. - Mit akarsz? 
- Beszélgetni. - ültem le mellé.
- Ha azért jöttél mert félsz hogy beköplek apánál Jungkook miatt, már mehetsz is. Nem fogom megtenni.
- Miért? - pislogtam.
- Mert jó fej. - válaszolt.
- Köszi, de nem ezért jöttem. 
- Akkor? 
- Anya miatt. - tértem a lényegre.
Donghyun letette a telefonját, s arcára komoly tekintett ült ki. Nem akartam erről beszélni vele, de abban reménykedtem hogy ő esetleg tud valamit a dologról.
- Mi van anyával? 
- Emlékszel valami furcsára vele kapcsolatban? 
- Azon kívül hogy halálos beteg volt? - kérdezett vissza.
- Igen.. - szorítottam össze két öklömet térdemen, így próbálva elfojtani érzelmeimet.
- Miért kérdezed ezt most?! - emelte fel hangját.
- Csak mert nagyon gyanús nekem itt valami. - válaszoltam őszintén, hiszen nem akartam tovább terelni a szót.
- Mire gondolsz? 
- Nem tudom, valahogy sosem volt tiszta anya halála. Ráadásul apa alig beszél róla, és emiatt annyit tudunk hogy rákos volt, és kész.
- Hát.. nincs túl sok emlékem anyával kapcsolatban, mert még kicsi voltam. 
- Egyáltalán nincs semmi? - érdeklődtem aggódva.
- Ami furcsa lenne nem. Talán egy, de az.. 
- Mi az? - húzódtam közelebb.
- Emlékszel mikor apa egyáltalán nem engedte hogy lássuk anyát?
 - Igen. - feleltem.
Valóban volt egy olyan időszak, amikor apa nem hagyta hogy beszéljünk anyával. Azt mondta egészséges környezetre volt szüksége, ezért nem mehettünk be a szobájába. Napokig, sőt hetekig nem hallottunk róla semmit. Ezenkívül rengetegszer voltunk átpasszolva Jonginékhoz, így még jobban ki voltunk zárva az egészből. Persze, akkor még nem igazán fogtam fel mindezt, de így évek múltán, mindent máshogy csináltam volna.
- Hát én egyszer beosontam, mikor apa nem volt itthon.
- Mit láttál?
- Nem tudom pontosan, hiszen már régen történt. De a függönyök le voltak tépkedve, gyógyszeres dobozok hevertek mindenütt. Anya az ágyon feküdt, és mikor felmásztam hozzá, láttam hogy tele volt kék, és lila foltokkal. Tetejébe pedig nagyon gyorsan vette a levegőt.
- Jesszusom. - kaptam a szám elé a kezem.
- Nem tudom mit műveltek ott vele, de valami itt tényleg nagyon bűzlik. 
- Én.. én.. - kapkodtam a levegőt.
- Mijoo? Jól vagy? 
- Persze csak.. - töröltem le könnyeim. - Csak azt hittem tévedek.  Hogy csak paranoiás vagyok. - szipogtam.
- Ohh.. - csüggedt el Donghyun.
- Erről nem beszélhetünk senkinek, megértetted? - parancsoltam, miközben próbáltam erősnek tűnni.
- Eddig sem tettem. - felelte, s szorosan magához ölelt.

 

7. fejezet

- Jungkook? - szólaltam fel mikor felismertem a sötétkék terepjárót.  Mit keres ez itt?
Lassú mozdulatokkal kukucskáltam be a bejárati ajtón, majd mikor nem láttam semmi mozgást, beljebb erőltettem magam. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, hangos nevetésre lettem figyelmes, és egy perce megfagytam. Kérlek csak ne Donghyun nevetgéljen a konyhánkban Jungkookkal, könyörgöm! Esedeztem Istenhez, s  elindultam a zaj irányába. Nindzsa  módjára belépkedtem a konyhába, ahol rendszerint a legtöbbet beszélgettünk, de nem találtam senkit. Megkönnyebbülten engedtem ki a levegőt tüdőmből, amelyet eddig bent tartogattam.
- Ugye nem akarsz megfulladni? - kérdezett valaki a hátam mögött, amire odakaptam a fejem.
Ő volt az, Jungkook. Szemei vörösek voltak, arca sápadt volt, mégis nagy mosoly ült az arcán. Valamiért nagyon látni akartam már, tudni akartam hogy jól volt-e, de ahogy elnéztem, valami nagyon nem volt rendben.
- Te meg hogy jöttél be? - érdeklődtem. 
- Az öcséd engedett be. - lépett közelebb hozzám. - Te mindig ilyen későn érsz haza?
- Büntetésben voltam. 
- Te? - nevetett. - Büntetésben? Nem csináltad meg a házit vagy mi? - gúnyolódott.
- Miért én nem keveredhetek bajba? - húztam fel a szemöldököm.
- Nélkülem nem. - hajolt közel hozzám, amire elpirultam.
Lehúztam a fejem, és inkább a konyhakövet kezdtem el szemlélni. 
- Miért jöttél? - kérdeztem.
- Mert..
- Hello fiatalok. - szakította félbe beszélgetésünket Donghyun.
- Ugye tudod hogy mindketten idősebbek vagyunk nálad? - fontam karba kezeim.
- Ugye tudod hogy olyan piros vagy mint egy alma? - vihogott.
- Na jó.. - sóhajtottam fel.
Megragadtam Jungkook karját, és a szobám felé kezdtem el húzni. Tudtam, hogy az öcsém úgysem fog minket majd békén hagyni, nekem pedig számtalan kérdésem volt a látogatómhoz. Talán csak akkor jöttem rá mit is csináltam amikor bezártam a szobám ajtaját. Körülbelül két másodpercem maradt végiggondolni mit is akartam mondani, illetve mit akartam kérdezni a fiútól.
- Te aztán nem szarozol. - ült le az ágyamra.
- Nos, akkor elmondod mit szerettél volna? - kérdeztem újra, miközben az ujjaimmal játszottam.
- Fáj még a kezed? - nézett le a csuklómra.
- Igen, egy picit. - feleltem, s lepillantottam a sérülésemre.
- Bocsánatot szeretne kérni aki tette. 
- Ismered a tettest? - pislogtam.
- Igen, méghozzá elég jól. - csüggedt el.
 Éreztem, hogy valami nem volt rendben vele, és azzal a férfival. Fogalmam sem volt hogy kellett volna rá kérdeznem, legalább is úgy, hogy ne tűnt volna tolakodásnak.
- Szóval eljöhetnél hozzánk a hétvégén. - folytatta.
- Hozzátok?
- Igen, hozzám meg a lakótársaimhoz. 
- Jiminnékhez? - érdeklődtem.
- Honnan ismered te Jimint? - kíváncsiskodott.
- Vannak kapcsolataim. - nagyképűsködtem, habár ez kicsit sem volt igaz.
- Meghiszem azt. - vigyorgott. - Akkor jössz?
- Egy feltétellel. Holnap jönnöd kell suliba, és addig vesszük át a matekot, ameddig ötösre nem tudod. Áll az alku? - egyezkedtem. 
- Ne kínozz Mijoo! - nyögött fel kínjában.
- Akkor? - nyújtottam oda kezemet.
Jungkook mélyen a szemembe nézett, én pedig tudtam, hogy igent fog mondani nekem.
- Legyen. - ráztunk kezet.
 Egy évnek tűnt, mire elengedtük egymás kezét, s kínos csend uralta el szobámat. Leültem mellé az ágyra, s próbáltam nem szörnyet halni, hiszen Jungkookok nagyon helyes volt, és szinte soha nem jöttek fel ilyen fiúk a szobámba. Végignéztem a helyiségen, ahol mintha tornádó söpört volna végig. Nem is értettem hogy engedhettem fel oda őt, anélkül hogy egy picit is rendet raktam volna. Csak remélni tudtam hogy nem néz valami trehány boszorkánynak, aki nemrég ördögűzést tartott a szobájában.
 - Az ott az anyukád? - nézett az íróasztalomon lévő képre.
- Öhm.. igen. - vittem oda hozzá a fotót.
- Mi történt vele? 
- Honnan veszed hogy történt vele valami? 
- Azért mert elszomorodtál. - nézett rám.
- Beteg lett.. - nyeltem egy nagyot.
- Sajnálom. 
- Ne sajnáld. - erőltettem magamra egy mosolyt.
- Te legalább ismerted.
- Miért, te nem ismerted? 
- Nem igazán. A nővérem nevelt fel, aztán elszöktem otthonról.
- Hogyhogy? - faggatóztam.
- Az maradjon az én kis titkom. - mosolygott.
Egy hangos ajtócsapódás zavarta meg beszélgetésünket, amire mindketten felkaptuk a fejünket.
- Úristen! - pattantam fel a Jungkook mellől.
- Mi az? 
- Ez az apám! - rémültem meg.

6. fejezet

- Nagyot csalódtam ma magában Lee kisasszony, nem kellene ilyen alakokkal barátkoznia. - oktatott a tanárnő, már vagy huszadjára a büntetésem alatt.
Azon gondolkoztam melyik volt rosszabb, hogy tovább bent kellett maradnom, vagy hogy a tanárnő képtelen volt leszállni rólam.
- Apropó, hol van a társa? - kérdezett.
Végignéztem a könyvtárban összetolt asztalok között, ahol az elzárásomat töltöttem pár más diákkal, de Soojungot sehol sem találtam.
- Fogalmam sincs. - vontam vállat, mint akit nem érdekel.
Csakhogy nagyon is érdekelt mi történt a barátnőmmel. Nem akartam megbántani, hiszen nagyon szerettem, és pont ezért akartam megóvni saját magamtól.
Egyszer csak végre kopogásra lettem figyelmes, és reméltem hogy Soojung bukkan fel. A tanárnő beengedett egy fiút, és egy leányzót. Könyvespolcok takarták el látóterem, így nem tudtam megállapítani kik ők. Miután kioktatta őket a boszorkány, végre beljebb kerülhettek, s jól szemügyre tudtam őket venni.
- Jimin? - lepődtem meg mikor megpillantottam a fiút.
- Szia nagylány. - mosolygott.
- Te mit keres... - akadt el a szavam amikor megláttam mellette Soojungot.
Egymás mellett álltak, miközben a padok között futkosott szemük, hogy hova ülhetnének le. Csak mellettem, és egy másik srác mellett volt már szabad hely, szóval nem volt nagy a választék. Pár másodpercre találkozott tekintetük, s megindult a roham. Soojung hátrébb lökte Jimint, majd az üres hely irányába kezdett el rohanni, ami persze nem a mellettem való volt, hiszen akkor épp gyűlölt. Viszont Jimin sem hagyta magát. Megragadta barátnőm derekát, így tette arrébb, majd ráugrott a padra és szét terítette testét.
- ENYÉM. - jelentette ki.
- Pff. - pöffentett fel barátnőm. - Ezért még számolunk Park Jimin. - fenyegette meg.
A fiú csak mosolygott, Soojung pedig felém vette irányát. Arcán látni lehetett hogy a mellettem való ülést kívánta a legkevésbé. Feszülten húzta ki a széket, majd leült mellém.
- Honnan ismeritek egymást Jiminnel? - kérdeztem.
- Én is kérdezhetném ugyanezt. - fonta karjait össze.
- Hát.. nem igazán ismerjük egymást.
- Akkor?
- Mindegy.. - húztam össze magamat látva, hogy barátnőm nem igazán szeretne velem társalogni.
Borzasztóan éreztem magam. Leginkább szégyelltem, amiért képtelen voltam megoldani ez a helyzetet, és ezzel folyamatosan kellemetlen szituácíókba kevertem magam.
- Taehyungot korrepetálod? - érdeklődött.
- Nem. - feleltem.
- Akkor kit? Kookiet?
- Honnan ismered te Jungkookot? - pislogtam.
- Haha, szóval őt. - nevetett. - Ezért vagy ennyire zavarodott? Tetszik neked? - hajolt közel hozzám.
- Dehogyis, alig ismerem.  - mentegetőztem.
- De jó pasi nem? - vetett rám egy perverz fejet barátnőm.
Ekkor elgondolkoztam. Tény, hogy Jungkook tényleg nagyon helyes volt, és olyan kisugárzással rendelkezett, amellyel még sosem találkoztam. De alig ismertem, és nem tudhattam milyen igazából.
Ugyanakkor Soojung közeledésén is meglepődtem, hiszen pár órával ezelőtt még a WC-ben kiabáltunk egymással. Eldöntöttem, bocsánatot kérek.
- Soojung.. - fordultam oda hozzá, s mélyen a szemeibe néztem. - Ne haragudj. - suttogtam, hogy a többiek ne halljanak minket a teremben.
- Nem haragszom. - szegezte le tekintetét. - Megértettem. Már nem vagyunk kisgyerekek hogy mindent elmondjuk egymásnak mint régen. Felnőttünk. - mondta ő is suttogva, mosollyal az arcán.
- Köszönöm. - mosolyogtam vissza, habár nem pontosan így értettem.
Ugyanúgy mindent elakartam mondani neki mint régen, de most nem tehettem, legalábbis addig ameddig biztosra nem tudtam hogy ki is volt a zaklatóm. A büntetésem viszonylag gyorsan eltelt, mert Soojunggal már egyáltalán nem unatkoztam. Habár arra hogy honnan ismeri Jiminéket nem kaptam választ, én már annak is örültem hogy újra jóban voltunk.
 - Na, akkor szent a béke közöttetek? - sétált mellettünk Jimin, miközben a lépcsőn lépkedtünk le.
- Olyasmi. - válaszolt Soojung.
- Akkor bevált a tanácsom. - mosolygott büszkén.
- Milyen tanács? - kérdeztem.
- Hááát, Soojung eléggé ki volt, és tőlem kért tanácsot. - ecsetelte a fiú.
- Ez nem igaz. - cáfolta meg barátnőm.
- De igaz. - javította ki Jimin.
- Nem.
- De.
- Nope.
- Yepp.
- Törpe. - csúfolta barátnőm.
- Te beszélsz? - tette rá kezét Soojung fejére.
 Jimin nem a legmagasabb fiúk közé tartozott, de nálunk jóval magasabb volt. Aranyos mosollyal rendelkezett, ahogy Soojung is. De miért nem mesélt nekem Jiminről eddig?
- Köszi, hogy elkísértetek. - integettem Soojungéknak mikor felszálltam a buszra.
- Vigyázz magadra! - kiáltott utánam legjobb barátnőm.

 Hazafelé sétáltam, miközben a reggel kapott üzenetemet olvastam el, újra és újra. Honnan a francból tudta hogy Soojung tudni akarja majd?
 Sóhajtottam egy nagyot, majd felnéztem az égre. Mit kéne tennem anya? Hogyan tudhatnám meg az igazságot?
Persze ahogy mindig, akkor sem érkezett válasz. Tudtam, hogy a halottakkal nem lehet beszélni, de még is csak reméltem, hogy egyszer kapok egy jelet, hogy velem van.
Kissé szomorúan megindultam újra, s ahogy közeledtem a házunkhoz, egy ismeretlen autót kezdtem el megpillantani. 
- Jungkook? - szólaltam fel mikor felismertem a sötétkék terepjárót.